Osztálytalálkozó

Osztálytalálkozó

Ahhoz képest, hogy éppen nyár közepe van és egymás hegyén-hátán tornyosulnak a nyaralások, fesztiválok (ja meg a meló), elkezdett foglalkoztatni egy közelgő társadalmi esemény. Talán még túlzás, hogy fenyegetően közelítő lenne, hiszen októberre tettük de egy olyan dolgoról van szó, ami 5 éve stabilan be volt építve a tudatom egyik hátsó kis zugába. 5 éve, ha nem is napi szinten, de egy-egy kósza gondolat formájában készülgetek rá.

Ez pedig nem más, mint az első osztálytalákozónk.

Ma különösen sokat járt az eszembe, ugyanis könyvesboltban csavarogtam és éppen csak lekaptam találomra egy kötetet ami tetszett. Lsd. kezdőkép. (Hiszen minden rendes könyvmoly vallja, hogy soha ne ítélj könyvet a borítóról… egészen addig amíg nem 5 percet engedélyezel magadnak és esélyed sincs még csak belső oldalfüleket se átfutni. Na olyankor nyugodtan kapd le az legközelebbit ami megtetszik.)

Még éppen csak az első pár fejezeten rágtam át magam így relatíve spoilermentes lehetek. A történet a szokásos Nem férek a bőrödbe: Adott a sikeres szingli; designer ruhák, luxuslakás, fényűzés, pompa, sok szex huszonéves fiúkkal (csak tudnám mért)… És a vele egy idős, gyermekes családanya. Szerető férjjel, önértékelési gondokkal és elvesztegetettnek érzett élettel. Aztán véletenül cserélnek. Bár könyvünkben a hölgyek már erősen harmincas éveik végét tapossák, ezek az ellentétek az én korombeliek számára sem teljesen ismeretlenek. Igaz egyelőre még fióka szempontból.

Míg a csapat egyik fele igyekszik nem elsűllyedni a pelusokban és életben tartani egy kisembert, addig (mi) a másik tábor, sírunk az adóbevalláson, hogy mégis mi a jó ég ez és veszettül igyekszünk önellátóvá válni. Ezen kívül még fenntartok a fejemben egy harmadik kategóriát azoknak a kortársaknak, akik otthon élnek, de egyelőre nem sokat kezdtek az életükkel (és nem is próbálnak), talán így 25 alatt még nem vészes, majd utána lesz érdekesebb…

Ez a pár kezdeti életút most először fog összeverődni fél évtized után és nagyon kíváncsi leszek a végeredményre. Mikor utoljára láttuk egymást megvoltak az osztály menői, a számkivetettek (Tanárnőnek jelentem, az osztály létszáma: én!), a nagyreményű okosok, az életművész vagányok, s így tovább. Alig várom, hogy tudjam mely kategóriák olvadtak össze az egyes emberekben az elmúlt években. Lesz-e akinek 180°-ot vett az élete és rá se fogunk ismerni? Mennyiben változtak azok, akik már szülőként érkeznek majd oda és hogyan viszonyulunk majd hozzájuk? Talán húz ez egy vonalat közénk, vagy inkább ők fognak legelőször istentelenül belimonádézni. Vajon azok, akik még nem cövekeltek le egy szakma mellett, vagy egyelőre még az egyetemen keresik a helyüket, mit gondolnak rólunk, akik már (tettetett) magabiztossággal vették az első vagy második lépcsőfokot az “álomkarrier” felé? Lehet csak én látok bele túl sokat, hiszen miért is foglalkozna egy kiegyensúlyozott hölgy azzal, hogy mit gondolnak róla egy közösségben, de mégis van egyetlen jó érvem rá.

Márpedig, hogy van ennek a bizonyos csapatnak egy olyan képessége, ami egyedülállóvá teszi. Láttak felnőni. Különösen a mi esetünkben, ahol 12-18 éves korunkig voltunk összezárva. Tudtuk vagy sem, ott ültünk a padban egymás mellett, mikor keresztülmentünk az első szerelmeken és az első csalódásokon, mikor néhányunk családja felbomlott vagy éppen egy új kovácsolódott össze. Ezek az emberek egy olyan nyers és félkész személyiségünkhoz tudnak mérni, ráadásul objektíven, ha nem állunk azóta is közel egymáshoz, ami a legőszintébb tükürrel tud orrba vágni. És én igenis tudni akarom, hogy milyen „messze” sodort az élet a régi kislánytól aki voltam.

Az osztályfőnökünk nálunk egy másik izgalmas trükköt is bevetett. Mikor 2006-ban elkezdtük a gimnáziumot, egy papírt nyomott a kezünkbe, hogy írjunk levelet a 18 éves önmagunknak. Mikor ezeket megkaptuk az utolsó óránkon, ismét papírt adott és ezúttal a 23 éves énünknek címeztük. Van amire emlékszem a levélből. Tudom, hogy benne van az akkor számomra 3 legfontosabb ember telefonszáma – és örülök, hogy ezek közül kettő ebben a percben is ott van a kontaktoközött. A harmadik egy más mese. Viszont semmi egyéb nem rémik belőle így alig várom már hogy kinyithassam.

Előfordulhat, hogy én vagyok az egyetlen az osztályunkból, akit ez ennyire foglalkoztat, ugyanakkor nem a többiekhez akarom mérni magam. Vagy bárki máshoz, ha már itt tartunk. Viszont ha velük leszek, tudom majd a legjobban felidézni azt a régi, kicsike ént. Számomra ezért olyan fontos ez az esemény, és ezért jut egyre többet és többet az eszembe, ahogy közeledik a nagy dátum. Remélem, hogy rájövök, hogy túlteljesítettem a 18 éves énem elvárásait. Vagy ha nem is, akkor jó irányba változtattam rajtuk.

Na persze bosszant, hogy bográcsozni akarunk… Hát hogy mutassam meg, hogy milyen bomba lábaim lettek, ha egy rendes tűsarkút se fogok tudni húzni?

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

%d bloggers like this: